Új posztsorozatot indítunk itt, a Melltartó blogon, mégpedig történeti, sőt történelmi vonatkozásút. Arról lesz szó, hogyan is jutottunk odáig, hogy manapság a női ruhatár elengedhetetlen kellékét képezik a melltartók. Sorozatunk több részes lesz, hogy egész pontosan mennyi, azt még mi sem tudjuk, egyelőre csak azt látjuk, hogy a téma bőven kínál lehetőséget a benne való elmerülésre.

Tudtad például, hogy nélkülözhetetlen ruhadarabodat Szendrey Júlia még nem is ismerhette? Sőt, még a Titanic fedélzetének hölgyutasain sem túl sok melltartó lehetett. Ez pedig rövid fejszámolás után máris megvilágítja, hogy a melltartó története mindössze az utóbb száz évre vezethető vissza, korábban szinte teljesen ismeretlen volt ez a ruhadarab.

Na, de mit hordtak akkor a nők mondjuk 150, 300, vagy akár 450 évvel ezelőtt? Fűzőt, igen sokan pedig – a szegényebb társadalmi rétegekben – egyszerűen semmit, ami a mellek tartását szolgálhatta volna. És még korábban? Nos, már az ókorból is vannak olyan feljegyzések, amik árulkodnak olyan „ruhadarabokról” amelyeket legegyszerűbben mellkötőknek nevezhetünk, ezek valamilyen gyolcsszerű anyagból készült szalagok voltak, amik elsősorban a mellek elfedése volt a célja, ezen kívül viszont semmilyen egyéb funkciójuk nem volt.

A később hosszú évszázadokon keresztül népszerű fűző története nagyjából az 1500 évekig nyúlik vissza, ekkoriban terjedt el Európában ez a ruhadarab, amiben nagy szerepe volt Medici Katalinnak, a híres-hírhedt francia királynénak, II. Henrik király feleségének, akinek hatására még törvény is született a francia udvarban arról, hogy nyilvános eseményeken az úri hölgyek csak és kizárólag acéllal vagy halcsonttal merevített fűzőben jelenhettek meg. A törvénynek pedig meg kellett felelni, ami nem is esett nehezükre a hölgyeknek, hiszen a fűző garantálta az áhított alkatot, a még manapság is a nőiesség egyik szimbólumának számító homokóra formát. El is terjedt pillanatok alatt az úri társaságok hölgy tagjainak körében a fűző használata, még úgy is, hogy rendkívül problematikus és nehézkes viselet volt, hiszen felvételéhez minimum egy öltöztető nő kellett, kritikusabb esetekben (ha a hölgy testesebb volt, de feltétlenül a lehető legszorosabbra akarta húzni a fűzőjét – márpedig általában ezt akarták) pedig nem volt ritka az is, hogy két cselédlány dolgozott azon, hogy a dáma a megfelelő alakot kapja. Ezen túlmenően a fűző az erkölcsösség szimbóluma is volt, hiszen kis túlzással szinte lehetetlen volt tőle rövid idő alatt megszabadulni, így a hölgyek bűnbeesésének is a nullához közelített a lehetősége. Biztosan megjegyzik most magukban a pikánsabb fantáziájú olvasók, hogy de hát ilyesmihez nem is kell feltétlenül megszabadulni egy fűzőtől, ám ebből jól látszik, hogy sokan ez alatt a manapság divatos egyszerű kis fűzőkre gondolni, a valóság viszont az, hogy az évszázadokkal ezelőtti fűzők annyira szorosak voltak, hogy viselőjük jóformán semmiféle komolyabb mozgásra nem volt képes bennük, a munkavégzés pedig egyenesen kizárt volt. Ez természetesen ezekben a korokban az adott hölgyek társadalmi státuszukat is jól jelezte. Na és most kapaszkodjunk meg! A fűzők azért is népszerűek voltak a barokk és rokokó udvarokban, mert szinte biztosra vehető volt, hogy egy teljes napi viselésük alatt, a bennük jelentkező légzési nehézségek miatt a hölgyek legalább egyszer elájultak, márpedig ez nagy divatnak számított akkoriban, az úri hölgyek gyengeségének, törékenységének, végső soron nőiességének szimbóluma volt.

Jól mutatja a divatért és a társadalmi elvárásoknak való megfelelésért folytatott, sokszor esztelen törekvéseket, hogy a fűzőn végrehajtott 19. századbeli első komolyabb változások sem egészségügyi célokat, inkább praktikussági szempontokat vettek figyelembe, mégpedig azt, hogy egy hölgy egyedül is fel tudjon venni egy ilyen ruhadarabot. Ennek köszönhetően az 1820-as évektől a fűzők nagy része már elől kapcsolható volt, egyéb változások viszont továbbra sem jelentek meg.

Egészen 1892-ig, amikor is egy bizonyos Marie Tucker nevű hölgy megtervezte és meg is alkotta az első mai melltartókra már alapvetően nagyon hasonlító melltartót, találmányát egy évvel később szabadalmaztatta is, ám az üzleti életben gyakorlatilag teljesen járatlan hölgynek nem sikerült vásárolókat találni találmányára, így a melltartó még néhány évtizedig parkolópályán pihent. Egészen addig, amíg ki nem tört az első világháború, ami óriási áttörést hozott a melltartó történetében.

Gondoltad volna? Nem? Akkor figyeld a Melltartó blogot, hiszen ezt és egyéb érdekességek részleteit is megtudhatod melltartó történeti sorozatunk következő részéből!